A híres dalköltő és cigányprímás Dankó Pista (1858-1903) másfészeres életnagyságú szobrát Margó Ede faragta ruskicai márványból. A hegedűjét pengető, elmélázó nótaköltő mögé nyíló vadrózsabokor szomorkásan földre rogyó kötegeit mintázta, vésője nyomán csipkefinom részletek és nagy felületekben lágyan leomló formák teremtik meg a szobor mélabús hangulatát. A szobor avatását 1912. október 20-án tartották, avatóbeszédet a zenész barátja, Pósa Lajos költő mondta. Fejtörést okozott a városatyáknak, volt is hosszú vita, huzavona abból, hogy miként fogadja majd a hírt a bécsi udvar, hogy egy cigány szobra kerül a fenséges asszony, Erzsébet emlékművének társaságába. Pósa Lajos sziklakemény kiállása döntötte el végül a dolgot „Annak ott kell állni a vízparton, ahol nézheti, amint „habra hab siet”, és láthatja, „most van a nap lemenőben”. Az alkotás a Várkertben állott, ahova a második világháború után mártír-emlékműveket kívántak elhelyezni, ezért áttették a szobrot mai helyére, a Hungária Szálló (volt Kass Vigadó) elé. A híres-nevezetes szobor történetéhez hozzátartózik az a tréfás magyarázat, amely szerint a dalköltő mindannyiszor megpendíti hegedűje húrjait, valahányszor az egyetemisták közül ártatlan szűzleány megy el előtte, Szegeden azonban nem emlékszik senki sem arra, hogy a húrok egyszer is megpendültek volna.
Dankó Pista 1858. június 14-én, Szegeden, Felsővároson, a „mai Bihari utca 13. számú ház helyén álhatott a rozzant viskó” (putri), ahol született. Tizenöt éves korában cigány-zenekart szervezett és vezetett. Első dalait „a nemzet csalogánya”, Blaha Lujza tette népszerűvé. 1890-ben Budapestre ment, ahol 1895-ben Pósa Lajos balatoni nótáinak megzenésítésével megnyerte az „Új Idők”, Hercegh Ferenc folyóiratának pályázatát. Az 1890-es években daltársulatával bejárta Magyarországot, háttérbe szorítva mindenütt az akkor oly kedvelt német daltársulatok népszerűségét. Oroszországban is járt. Mivel nem értett a hangjegyíráshoz, dalait mások lejegyzése nyomán ismerjük. Nyomorúsággal küzdött egész életében. Elhatalmasodó tüdőbaján a San Remo-i gyógykezelés sem segített. 1903. március 29-én, Budapesten hunyt el, de Szegeden temették. Élete során mintegy 400 önálló népies műdalt írt, például: Eltörött a hegedűm, Egy cica, két cica, Most van a nap lemenőben, Baka levél, Béla cigány, Még azt mondják nincs Szegeden…, stb. címűket. Kalandos életéről Kalmár László rendezett mozifilmet 1940-ben, a főszerepeket olyan színészek játszották, mint Jávor Pál, Lukács Margit.

Forrás:http://itthon.hu/telepules?SEID=4065

Hosszú-hosszú évtizedekig ez volt Európában - sőt talán a világban is - az első és egyetlen cigány szobor. Dankó Pista effajta sokáig őrzött elsőbbségét tavaly elveszette - Makó főterén Fátyol Misinek állítottak emléket kedvenc kávéháza, a Korona közelében –, így immár két cigány művészről készült szobor is van az országban, ugyanannak a kultusznak a követeként. A századfordulón Dankó Pista a kor legendás prímása volt. Életében mintegy 400 népies műdalt írt. Nyomorúsággal küzdött egész életében, elhatalmasodó tüdőbaja végül 1903-ban életét vette Budapesten. Halálhíre nemzeti gyászt indított el. Mivel a Szegedhez közeli tanyavilágban született, és a karrierje is innen indult el, holttestét díszmenetben hazahozták, és a szegedi Belvárosi temetőben helyezték örök nyugalomra. Azonnal halála után mozgalom indult, hogy a híres nótaköltő alakját szobor formájában örökítsék meg az utókornak. Pósa Lajos író állt az országossá terebélyesedett mozgalom élére, aki számos nótában működött közre és mély barátságot ápolt a prímással.

A szobor 9 évvel később, Margó Ede vésője nyomán született meg. Habár a Dankó emlékmű közadakozásból készült, a történethez hozzátartozik, hogy elegendő pénz sosem gyűlt össze. Ennek ellenére, lám-lám, mit eredményez a köztisztelet: a szobrász csak a márvány anyagáért kért pénzt, ezért a gyönyörű és az idő által is nemesített kiváló munkáért nem kért tiszteletdíjat – mondja a szegedi szobrok kutatója Dr. Tóth Attila, aki már ötödik hete kalauzol minket a szegedi köztéri szobrai között. Margó Ede – ahogyan Lyka Károly művészettörténész jellemezte: „a hegedűs szobrász” – ebben a líraian megformált, szép, romantikus szoborban rótta le tiszteletét a nótakirály előtt. A legszebb szobrok, talán csak ilyen szeretetteljes közegben tudnak megszületni.

Zenésznek ritkán készül szobra, ezért ez a szobor külön érdekes. Dankót hivatásának teljes vértezetében látjuk itt, miközben hegedűjét pengeti. A zenei géniusz elmélyült pillanata jelenik meg. Az emlékművek elnagyolt ábrázolását meghazudtolóan bensőséges és a művész alkatának megfelelő, azzal összhangba lévő a szobor megformálása. Mikor készültem a találkozásunkra, megnéztem Dankó korabeli fotóit, és egészen ezidáig azt hittem, hogy ez egy eszményített alak, de nem! Dankó Pista így nézett ki! Ez egy portré hű szobor - teszi hozzá a művészeti író. Olyan szobor készült, ami a korban teljesen szokatlan volt: tapintható közelségben van az alak. Fantasztikusan szép erezetű, csipkézett, zseniális részletgazdagsággal van megoldva a háttérben elterülő, az alakot megtámasztó vadrózsabokor. A kicsit rózsaszínes, tört fehéres műemlék gyönyörűen vésett, szépen faragott. A másfeles életnagyságú emlékmű ruskicai márványból készült, és habár az idő nem tudta kikezdeni a nemes anyagot, a vandálok már néhányszor igen. Sajnos ez a szobor volt sokáig a legtöbbet megrongált emlék. Előszeretettel törték le a hegedű nyakát, amit nagyon költséges volt helyreállítani, persze ez többször is megtörtént. Most már úgy van megcsinálva, hogy lehetetlen megrongálni! Egy acél stift van benne, így már letörhetetlen – jelenti ki a helytörténész. Minden részlet a kabát gombjától, a hegedű húrjaiig hihetetlen komponáltan jelenik meg, ami a szobrász zsenialitását tükrözi. Habár a szobor főnézetre van hangolva, hátulról is érdemes megnézni. Az alak kissé kilépő mozdulata és elegáns egzaktsága a romantikusan lobogó talapzattal gyönyörűen van felvezetve. Bármilyen furcsa is a kifejezés, úgynevezett „beszélő talapzatot” látunk ennél a szobornál, amit a neobarokk szobrászat talált ki. Ennek jellemzője, hogy a figura jelentőségére és életművére már a talapzat is utal: mintegy narratívaként teszi értelmezhetővé azt.

A Stefánia egyik ékessége ez az emlékmű, és remek helyre lelt itt. A márványemléket már eredetileg is a Stefánián állították föl, csak a folyóparthoz közeli részen, a színház bejáratának tengelyében, Erzsébet királynő mélázó szobrának szomszédságában. Komoly fejtörést is okozott ez a városatyáknak, és volt is hosszú vita, huzavona ebből, hogy miként fogadja majd a hírt Bécsben a császári udvar, hogy egy cigány szobra kerül a felséges asszony emlékének társaságába. A nótaszerző figurája végül csak a második világháború után került az akkori Kass Szálló (1934-től Hungária Szálló) előtti háromszög alakú terecskére. A szobor az épülettel együtt hihetetlen szimbiózisban van, ez is mutatja azt, hogy ha jó helyen van egy emlékmű, akkor annak a térnek, térségnek vezérszerepű motívuma lehet – véli a művészeti szakíró. Gyönyörű fák vannak a környezetében, és ezek beszédesen bontakozó lombkoronájuk olyan romantikus dicsfényt borít a szoborra, amely megmutatja, hogy olykor még az élővilág is beleérez az emberek eszményeinek világába, és talán éppen annak megfelelően alakul. Itt hála istennek a természet nem benőtte a szobrot – van jó néhány példa arra is, hogy a környezet elcsúfítja a művet -, hanem éppen élni segíti és talán az értelmezését és megszerettetését is motiválja – mondja a szoborkutató. A prímás a szabadban, az őt ihlető természetben, a magyar tájat idéző rózsabokor által övezett lugasban, egy lemetszett rózsabokor tőre támaszkodik. Ez a lehető legjobb helye a nótaszületésnek. Lehet búsongatni, mélázni múlton, jelenen, jövőn, ahogy Dankó márványemléke előtt állva is lehet merengeni hasonlókon. Hozzáteszem, ha egy ilyen szobor ma születne, kicsit azért megmosolyognánk a dolgot, egyszerűen azért, mert ma már az áttételesebb szimbólumokat is megérti a köz - teszi hozzá a helytörténész.

Ez már sorozatunk ötödik szobra, és a végigvett emlékművek közül az idők során szinte mind át is lett helyezve. Biztos felmerült már az olvasókban a kérdés, hogy miért van szükség ennyi szoboráthelyezésre. Erre egyszerű válaszom van: a várost élő organizmusként kell elképzelni. Például a közlekedés változása is gyökeresen áthangolja a várost, így teljesen természetes, hogy bizonyos fókuszpontok korábban el nem képzelt módon átformálódnak. A város ilyen ételmű átalakítása már-már tervszerű, és ennek a szobrok sokszor áldozatául esnek. Minden emlékműnek megvan a maga fejlődéstörténete, tulajdonképpen az életük – mondja a művészeti író. A szobrok jelentéshordozása, a hozzájuk kötődő kultuszok, a közösség hozzáállása is folyton változik. Vannak elfeledett szobrok, vannak olyan emlékművek, amelyeket a nép haragja rombolt le a közterekről – ennek lehettek tanúi 1989-1990 tájékán -, és vannak olyanok is, amelyeket sikerül jó helyre tenni. Az isteni csoda, hogy a cigányprímás emlékének sikerült ilyen tökéletes helyet találni – teszi hozzá az író.

Halálának 100. évfordulóján egyfajta rehabilitáció történt meg a napjainkban már kivesző félben lévő magyar nóta kultuszának ügyében. A Dankó Pista Alapítvány a cigányprímás halálának centenáriumára, egy emléktáblával látta el a szobrot, amin Juhász Gyula Dankó Pistának című verséből olvasható egy strófa:

„Húzd rá, cigány, te örök, te áldott,
Virulj mindig, dicső nótafa,
Halhatatlan híred ragyogását
Be ne födje feledés hava!”

Forrás:http://www.szeged.hu/kultura/szobrok/6495-a-vilag-els-cigany-szobra-danko-pista-a-stefanian.html